Sitt

Kedves Olvasók! Börtönbe jártam. Bevallom. 2011. március 24-én bevonultam a börtönbe, de mivel nem tudtak a hülyeségen kívül más nyomós okkal bent tartani, ezért csak 1,5 órát töltöttem bent. De egy ideig nem hagyhatom el az ország területét. Ezt nem lett volna szabad megosztanom senkivel, mert azt a fedő sztorit találták ki nekem, hogy egy osztálykirándulás alakmából tekintettem meg belülről egy fogház épületét.  

Íme egy nagyszerű példa arra, hogy milyen elképesztő helyeken jutnak eszembe történetek:

A nevem 6423-as. Már 5 éve senki sem hívott a rendes nevemen, ezért már ezt tekintem a hivatalos nevemnek. Hogy hogy becézik? 6423-as. Ugye milyen eredeti? Senki sem látogat meg, amit meg tudok érteni. Ki akar egy börtöntöltelékkel beszélgetni? Utoljára a börtön lakóin kívül az ügyvédemet láttam, aki meglehetősen ideges volt a közelemben. Homloka gyöngyöződött, állandóan törölgetnie kellett, hogy ne folyjék be a szemébe. Rossz híreket közölt. A bíróság 25 év fegyházra ítélt. Most 22 éves vagyok. 47 évesen szabadulok. Jó magaviselettel talán 32 évesen. Ártatlanul, állás, pénz, család, jövő nélkül. Szuper.

Rossz helyen voltam, rossz időben. És nekem kell most elvinnem a balhét. Tönkre tették az életem, de akkor sem fogom megtorolni. Ellenkezik az elveimmel. A legtöbben miután kiszabadulnak, megkeresik minden rossz okozóját és örökre eltüntetik. Ha 5 év után sem szomjazok bosszúra, talán ezek után sem fogok. A napjaim viszonylag nyugodtan telnek. Nem vagyok benga nagy kétajtós szekrény, mint egyik szomszédom, Picúr. Naponta 3 órát edzek, Ráérek, van időm bőven. Fegyenctársaim nem kötekednek velem, mert elhiszik azt, amivel vádolnak és ez a tett még az övéik között is magasan kitűnik. A jó oldala, hogy mindig van helyem a menzán. Barátkozni nem szoktam, foglalkozásokra ritkán járok és néha önkénytelenül is mosolyra görbül a szám, amikor látom, hogy a családját legyilkoló Hegedűs a kötésmintákat tanulmányozza a könyvtárban. Én mindig ugyan azt az egy könyvet veszem ki. A kis herceget. Más nem érdekel. A napjaim eszméletlen lassan telnek. Nincs semmi, ami meg merné bolygatni ezt az egyhangúságot. Már az sem érdekelne, ha tartanának egy őrült napot és mindenki kapta egy szelet csoki tortát. Ugyanis azt nem szeretem. Ha nincs célja az életnek, akkor minek strapáljam magam?

Ezt gondoltam addig a napig.

Szinte percre pontosan kihajtottak miket a menzára. Ezt a helyet kedveltem a legkevésbé. Hiába koncentráltam, nem bírtam kizárni a boldog hangokat. Balra tőlem egy fegyverkereskedő arról áradozott, hogy a kis menyecskéje milyen szépen kigömbölyödött és a kis lurkót 4 hónap múlva a világra hozza. Milyen büszke lesz apjára, ha megtudja, hogy 3 ország körözte és 2 emberi életet oltott ki. Nekem is egy ilyen apa kéne!

Mikor kiértünk az „Ólba”, fogtam a tálcát és beálltam a sorba. A kedvencem volt. Csontleves, rántott hús petrezselymes krumplival. Ez az egyetlen étel tartalmazott valamennyi energiát. Leültem és elkezdtem enni. Már félig végeztem, amikor érzékeltem, hogy figyelnek. Megint egy újonc, akit most avattak be a rabok. Nagyon lassan odafordítottam a fejem és a szokásos reakciót vártam. De ahelyett, hogy elkapta volna a tekintetét és az Ég felé keresztet vetett volna, hogy tartson távol tőle a felsőbb hatóság, felvette velem a szemkontaktust. Jól van, engem nem érdekel. Biztos bejövök neki. Majd oda figyelek, hogy ne ejtsem le a szappant.

Folytattam a rágást, kibámultam az elhomályosított ablakon a semmibe. Szemem sarkából mozgásra lettem figyelmes az előbbi bámészkodók irányából. A vagány gyerek elindult felém. Gondolom olyan amcsi filmeket látott, hogy ha a börtönben lenyomod az Alfát, te vagy a király. Hát, mellélőtt. Tőlem csak tartanak és ezt nem a győztes verekedéseknek köszönhetem. Lettem a műanyag villám és késem, megtöröltem a szám és a poharamért nyúltam. Volna.

-         Hé. Az az én vizem.

Olyan kiszámíthatóak az emberek. Főleg az agyilag zoknik.

-         A pulton találsz még. Ezen amúgy sem látom a neved.

-         Há talán me nem tudsz olvasni. – azzal a poharam felé nyúlt.

Mielőtt hozzá érhetett volna, elkaptam a kezét. Most alaposabban megnéztem. Szőke haja tüskésre lett zselézve, piercinget hordott a szemöldökében és egy karikát az orrába. Teste izmos, talán, de csak talán, meg kellett volna ijednem tőle. Tekintete semmi jót nem sugallt.

-         Ide figyelj, Tüsi. Húzz innen a francba és azt ajánlom, ne kötekedj velem.

Elengedtem a karját és az őrök felé pillantottam, akik próbáltak nem ránk figyelni. Szinte látni lehetett, hogy reszketnek. Szánalmas, de érthető.

Tüsike nem távozott. Feltett szándéka volt lenyomni a földre. Ezt éreztem rajta. Bízott az erejébe, de az francba, ha most hagyom magam, nem lesz nyugtom.

Az ütés nem ért váratlanul. De muszáj volt, hogy én kapjam az elsőt. Hmm, az adrenalin életre kelt bennem. Villámgyorsan felugrottam és ütöttem, ahol értem. Nem tagadom, pár támadási felületet hagytam magamon, de csak azért, hogy ne legyen egyenlőtlen a küzdelem. Végül az őrök hívtak erősítést és a gumibottal akkorát sóztak a hátamra, hogy felszisszentem. Üvölteni itt nem szabad, az a gyengeség jele. Kivonszoltak a folyosóra, párat még rám vágtak, aztán elértünk a 4-es szintre. Ezen a helyen még nem voltam. Itt ugyanis a magánzárkák voltak. Remek. Legalább egyedül lehetek.

Belöktek a cellába és bezárták mögöttem az ajtót. Egy szót sem mondtak. Nem is kell. Tudom magamtól is, hogy vacsoráig itt fogok dekkolni. Lecsúsztam a fal mentén, megtöröltem a felhasadt számat és csak dübörgő szívemre koncentráltam. Fejem hátrahajtottam, lehunytam a szemem és nem gondoltam semmire. Légzésemre figyeltem, bár az állott levegő fullasztó volt. Az ablak felé fordítottam fejem, csak megszokásból. Vastag rács és kilátás gátló lemez takarta el az ablakot.

Azonban, ahol ültem, átláthattam a szemközti bíróság épületének üvegablakára. Elmosolyodtam. Szinte már úgy éreztem, nincs kinti világ. Csak a börtön létezik. Nem tudom meddig nézhettem azt az egy ablakot. Percekig? Órákig? Napokig?

Az ablak mögött egy alakot pillantottam meg. Egy női alak, aki leült egy asztal elé és a monitort nézte. Csak annyit tudtam kivenni a képből, hogy hosszú sötét haja és fehér bőre van, fehér blúzt visel. Megbabonázva néztem. Egy börtönön kívül élő személy! És az eddig megdermedt érzéseim most 1000 fokon égtek. Hirtelen érdekelni kezdett az élete. A napirendje, mit szeret enni, egyszerűen mindent.

Felállt és Isten áldja meg érte, kinyitotta az ablakot. Lehetetlen, de éreztem az illatát. Kihajolt és körbenézett, vöröses hajára rásütött a fény, majd visszahajolt a munkájához.

Emlékeztetnem kellett magam, hogy levegőt vegyek.

Most már volt célja az életemnek.

Minél többször kerüljek ide ebbe a zárkába.

Éljem túl ép elmével ezt a pár évtizedet.

Meg kell keresnem ezt a lányt!