A peches, a tömeg és a megnemértés

Ez volt a legborzalmasabb március 15. egész életemben! Viszont tanulságból nem volt hiány. Vagyis inkább úgy fogalmazok hogy újra és újra elkövetem ugyan azokat a hibákat.

1;  tömeg közelébe megyek.

2; Apa egyetlenegy szavára ugrok

3; nem fogom vissza a lepénylesőmet

Ugyanis ez történt:

Már reggel 6.34. –kor felkeltem, bár így utólag visszagondolva, nem kellett volna. Szóval felkeltem, hajat mostam és nekiálltam szutykos földrajz tételeket tanulni. Anyu hazajött és örültem, hogy végre nem üres a lakás és bármennyire is szoktam kötekedni Anyuval, hiányzott. Csináltam neki reggelit és aztán arra jutottunk, hogy nem kellene neki olyan lány, aki minden percben ölelgeti, mert akkor az nem én lennék. : )

Kiültem a teraszra, bámészkodtam, megláttam egy felhőt és amikor már nem az jutott az eszembe, hogy egy kutyára hasonlít, hanem elkezdtem mondani  a csapadékképződést, inkább abbahagytam a tanulást, mielőtt még megártott volna.

Aztán ebéd után kicsíptem magam, mert Apumékkal színházba mentünk. Csinosan felöltöztem, mert tegnap ez a beszélgetés hangzott el Apa és köztem:

-         Szia Apu! Csak azért hívtalak, hogy holnap megyünk-e színházba.

-         Szia! Persze,persze. 13.30-ra ott vagyok.

-          Rendben, köszi.
              Beth. Ugye tudod, hogy színházba megyünk.

-         Igen, Apa. De miért kérdezed?

-         Mert oda nem farmerba kell menni.

-         Apa… 18 éves vagyok.

-         …………….Tudom, néha elfelejtem.

Jaaaj, de nehéz az Apákkal. Amikor nem tudják megemészteni, hogy a lányuk már melltartót hord. Mondjuk az is igaz, hogyha napi szinten lennénk kapcsolatba, sokkal hamarabb megszokná. De ezen csak az változtatna, ami a legszörnyűbb rémálmomban fordult elő, amikor beteg voltam, hogy hozzájuk költözöm. De ez más tészta….

Szóval a megadott időpontba értem is jöttek. Beszálltam a kocsiba, húgom azonnal fojtogatni kezdett szeretetében. De nem ellenkeztem, még akkor sem, amikor már kezdtem foltokat látni az oxigénhiánytól, mert szeretem. Kezdett hasonlítani a mamám csontropogtató szorításához…

Régebben úgy zavart és nem is értettem, hogy miért kell mindig megjegyezni, hogy egy gyereknő. Most már értem. Egy hét alatt szemmel láthatólag nőtt a húgom. Nem tudom, hogy csinálja, de annyira szokatlan. Visszafogom magam, hogy minden egyes alkalommal szóvá tegyem, mert engem is idegesített. Télen még simán felkaptam és a csípőmre ültettem. Most meg! Lehet, hogy kondiznom kéne és akkor simán felkapnám. Ha így folytatom, hamarosan járókeretre lesz szükségem.

Aztán kocsikáztunk a rakparton és mentünk a színház felé. Aztán Apa felüvölt, hogy jéé, ma mennyi ember van! Hogy ő ezt nem gondolta volna!

Mondom neki, hogy miből jöttél rá, hogy nemzeti ünnep van? A tömérdek mennyiségű zászlóból vagy, mert most mondták a rádióba?

Parkolóhely persze alig. Csak kőröztünk és vadásztunk. Csakhogy tisztázzuk, imádom a gyorsaságot. Nyílt terepen, senki előttünk akit el lehetne ütni, azt komálom. Ha de amikor több százezren szaladgálnak gyanútlanul az utcán, védtelenül és Apám úgy  gyorsít és fékez, mintha muszáj volna, na akkor félek. Szinte kitéptem a kapaszkodót és közben a másik kezemmel a húgom biztonsági övét próbáltam bekacsolni, de úgy nem igazán ment, hogy közben elszabadult alattam a kocsi. Húgom visított és csessze megézett ( eztjólmegmondtam XD ), amikor nem ütöttünk el senkit. Apám príma sofőr, bárcsak olyan rutinom lenne, mint neki, de türelemért nem állt sorba. Vagy csak ünnepnap próbálkozott a boltba menni…

Amikor parkolóhelyet találtunk, kipattantam és Mekka felé fordulva hálát adtam a stabil talajért.

Húgommal kézen fogva elindultunk a Váci utcára és szórakoztunk egy kicsit. Semmi komoly, csak a szokásos galambkergetés és a kirakatból való ruhaválasztás.

Útközben megkérdeztem, hogy melyik színházba megyünk, mire a Pesti színház választ kaptam. Oké, sose voltam még abba, úgyhogy örültem, hogy megnézhetem. Kiderült, hogy csak kívülről láthatom. Ugyanis nem abba a színházba szólt a jegyünk.

Apám felesége jól benézte! Még egyszer gratula neki!

Apám kicsit kiakadt, hogy lehet ilyen béna. Jobbnak láttam, ha inkább csendbe maradok, még mielőtt még megbánnám, amit mondani készültem volna. Aztán a 7 éves húgom leszúrta az anyját, hogy nem lehet megnézni azt a szerencsétlen jegyet, hiszen azért van! ( Ugyan úgy felcserélődtek a szerepek, mint ahogy az az én Anyukámmal szokott lenni. ) Erre az anyukája elkezdett nevetni, mire a húgom ( imádom! ) megint leoltotta, hogy ez nem vicces. És kinyögte azt az egy mondatot, amitől a falra mászok:

-         Most mijjjéééért? Sírjak?

Úúúúhhhh! Lehet, hogy velem van a baj, de ezt az életfelfogást nem bírom elviselni. Nevetni a rossz dolgokon! Hát inkább továbblépek és nem bosszankodok rajta. Ha úgy gondoljátok, hogy rosszul látom, kérlek tájékoztassatok, mert akkor megpróbálok rajta változtatni, vagy legalábbis elviselni.

Apa vezetési stílusa jól jött, röpke 10 perc alatt odataláltunk a Víg színházhoz, -úgy, hogy azt sem tudtuk, hol van- kaptunk parkolóhelyet és bennemaradt a körmöm a kapaszkodóba! Szuper!

Már elkezdődött az előadás, de szerencsére nem kellett senkin sem átmászni. Leültünk és itt kezdődtek a borzalmak.

Kicsi volt a hely. Olyan csávó mellé sikerült beülnöm, aki egyfolytában bámult. Mögöttem egy kislánynak olyan takonyszörny volt az orrába, hogy azt figyeltem, mikor ugrik rám. Mellette ült a mamája, aki nagyothalló volt és nem elég, hogy amikor előrehajolt, beleért az aurámba, de még a halkabb részeknél kiabált is hogy: Mit mondott? Amikor meg elmaradt a kiabálás, nevetett, nehogy valami poénosról maradjon le. És ami feltette a pontot az i-re az Dart Vader volt. Sok szuszogást hallottam már, de ilyen brutálisat még életembe nem. Valaki -  nem tudom, hogy ki, de hozzávágtam volna a mandarinomat – az orrán át vette a levegőt és mintha csipogón keresztül szedte volna. Azt hittem megőrülök. Nem érettem, hogy akik a közvetlen közelébe ültek, azok miért nem bökték meg? Vagy hogy lehet ilyen tapintatlan? Ááá, nagy az Isten állatkertje. Alig vártam, hogy szünet legyen végre. Amikor végre megkegyelmeztek rajtam, felpattantam, megköszöntem a hátam mögött ülőknek az aláfestő zenét és narrációt és az előtérig meg sem álltam. Apám utánam szaladt, elmondtam neki, hogy hazamegyek. Nagyon szeret engem, alig lát, erre meg haza akarok menni, kegyetlenség volt tőlem. De inkább békébe váljunk el, minthogy előadás közepén felsikítsak. Megölelgetett és helyet cserélt velem. Bűntudatom volt, mert most ő élte át ugyan azt. Aztán odakukkantottam és láttam, hogy bealudt. Elringatta a sípolás….

Még csak az hiányzott, hogy ő is rákezdjen…

Hazafelé lassított a tempón, igaz a Buda felé mentünk, mert elnézte a sávot, de nem számít. Átmentünk a csodaszépen elkordonozott Margit-hídon és megcsodálhattuk a csodaszép Országházat. Láttam a Mariott hotelt, ami az Accor csoport tagja! : D

Hazafelé megnyugtatott a lemenő nap óvó fénye és elterveztem, hogy RÖVIDEN leírom a mai napom eseményeit, hogy soha ne felejtsem el ezt az emlékezetes napot!