Kresley Cole az egyik kedvenc írónőm. Minden könyvét legalább kétszer elolvastam és addig folytatom, ameddig meg nem unom. Ebben a négy napos szünetben agyzsibbasztó tanulás terveztem be, de közbeavatkozott a megfázás. Szóval mivel az agyam ilyenkor nincs fogékony állapotában, könnyű olvasmánnyal terheltem csak le. Most már komolyan az Álomszerető lesz az utolsó könyv, amit elolvasok az érettségiig. ( Azt mondtam 3 könyvvel ezelőtt is… : S )
Nemrég láttam a Szépség és a Szörnyeteg című mesefilmet. Esküszöm, hiába vagyok már nagykorú, még mindig rajongok a mesékért. Komolyan, inkább leülök és megnézek 5 rajzfilmet egymás után, minthogy akár 5 perce is belenézzek egy horrorba. Nagyon nem az én világom.
Aztán miközben néztem filmet, beugrott, hogy van az Álomszeretővel egy közös pontjuk.
A lányoknak ugyan az a feladatuk. Felismerni a jót a vad külső mögött és a fagyos szívbe melegséget vinni. Ebben is látszik, hogy más módszerekkel és úton, de ugyan arra próbálják rávenni a felnőtteket, mint a gyerekeket.
Két hete pedig megint rájöttem, hogy a meséket a felnőttek jobban értik, mint a kicsik. Például a Jégkorszak 3ban: Mannyt és Diegót egy húsevő növény bekapta és szabadulni próbáltak, miközben a bestia elkezdte őket emészteni.
- Te, Manny. Bizsergek. – mondta Diego.
- Ne mondj ilyeneket, miközben egymáshoz vagyunk nyomódva!
A 7 éves húgom átsiklott volna a dolog fölött és nem keresett volna benne értelmet, de a nagyobbak tudják, hogy ezt miért mondta.
Aztán nemrég megnéztem kisgyerekkorom kedvenc meséjét, az Oroszlánkirályt. Nem volt olyan alkalom, hogy ne pityeredtem volna el, amikor meghalt a Mufasza. Anyámék már rutinosak voltak, amikor hallották, hogy helyzet van, vetődtek a táveszért és áttekerték azt a részt. Így kímélték meg a rózsaszín kis lelkemet.
Szóval éles kanyart téve visszatérek az eredeti témához, hogy ne ítéljünk elsőre. Viszont ezt ezen a hosszú hétvégén már másodszorra szegem meg. Ugyanis a helyzet a következő. Pont a héten beszéltem az egyik osztálytársammal és elmesélte, hogy a tökéletes pasiját a neten keresztül ismerte meg. Ahogy én sem, úgy ő sem hisz az internetes társkeresésben, bár a környezetemben sok + példát találtam. Szóval hogy az élet jól mulasson és megkavarja a nyugodt pillanataimat, gyanútlanul felmentem az e-mailjeimet megnézni és látom, hogy egy ismeretlen csávó írt nekem levelet iwiw-en. Kíváncsi lettem és meglestem az üzenetet. Aranyosan megjegyezte, hogy csinos vagyok és szerencsés lehet a pasim. Meg kell, hogy mondjam, jól esett a bók, de burkolta és kedvesen elküldtem a búsba. Tisztáztam vele, hogy nem rajongok netes kapcsolatokért. Aztán a döntésemet az is befolyásolta, amit az adatlapján láttam. 24 éves, ami kb. még belefér, de külsőre nem fogott meg. Olyan messze van a mércémtől, hogy nem is láthatja. Viszont történt már olyan, hogy elsőre nem tetszett egy srác, de ha érzem, hogy szeret és úgy néz rám, hogy elolvadok és mosolyognom kell, akkor elkezdem kedvelni.
Nem tudom, hogy ez mennyire jó. Első benyomás vagy kialakul? Komolyan, mintha egy tini magazinnak írnám…
Szóval elővettem a diplomatikus énem, megírtam neki a levelet és azóta hála Istennek, nem jelentkezett.
Aztán, hogy nehogy unatkozzak, Facebookon is megtalált egy személy. Életembe nem hallottam még olyan nevet, ami neki van és először a levelét olvastam el: „Szia, ismerkedni szeretnék és fel szeretnék tenni néhány kérdést. „
Hát ez nem igaz! Na jó, Adatlap, bal katt és látom, hogy ez a személy egy csaj!
Hát ne tudjátok meg, hogy milyen képet vágtam. Kb. a földszintről kellett összeszednem az államat. Aztán csak pislogtam és pislogtam és kiszakadt belőlem a nevetés. Hogy lehetek én ilyen szerencsétlen?
Aztán elővettem a még gondolkozni tudó részemet és elkezdem agyalni. Most csaknem talált meg egy leszbikus? Tuti csak ugyan az az érdeklődési körünk és csak meg akarta kérdezni, hogy… hogy…hát valamit.
Szóval miután 20 percen keresztű csak nevettem a sok hülyeségen és abszurd dolgokon, visszaírtam neki, hogy rendben, hallgatom. Még azt is szívesen megírtam volna, hogy az ízléstelen kérdésektől kíméljen meg. De hát nem ítélünk elsőre, ezért inkább megkíméltem magam a megalázástól, ha esetleg nem úgy van, ahogy gondoltam és a végén idiótának nézne.
Szóval a hosszú hétvége fele így ment el. Nagyon sirály! Alig várom már, hogy holnap ki fog meg találni és boldogítani! XD
Mint ahogy szoktam, most is sikerült eltérnem a tárgytól. Történetírás közben is így van. Kitalálok valamit, aztán csak száguld a kezem a billentyűzeten és a végén már azt sem tudom, hogy hol tartok. Aztán tetszik, amit még hozzátettem, de eltér ez eredetitől és megint jön a kanyar és újra az egész elölről.
Jaaaaaj, nagyon bonyolult az élet.... : )
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése