R. I. P.

Senkinek sem kívánom azt, amit ma átéltem. Aki már találkozott a halálla, az tudja, milyen érzés volt…

A napom remekül kezdődött. Nem volt első óra, így sokáig tudtam aludni. Anyuval is tervezgettünk reggel, hogy átjön az udvarlója és hogy mit fogunk főzni meg ilyenek. Vidáman elindultam otthonról és bementem a pékségbe, ahogy minden reggel szoktam. Fizettem és jöttem ki a még meleg vaníliás töltött rudammal és néztem, hogy jön-e a buszom, amikor megállt körülöttem a világ…

Hallottam, hogy valaki felordít a közelemben. Kerestem a hang forrását és láttam, hogy egy valami zuhan a szemben lévő emeletes ház mellett. Először fel sem fogtam, hogy mi történik. Szeretem nézni a helyszínelős sorozatokat, mert tudom, hogy akit éppen boncolnak, csak egy nagyszerű technológiával készült bábú. De ha igazi lenne…

Eddig még soha nem találkoztam a halállal. Hála a magasságos jó Istennek, még egy közeli hozzátartozóm sem halt meg. Egyetlen egyszer hittem azt, hogy végzetes következménye lesz annak, hogy a papám elvágta a Felx-el az ujját. 12 lehettem, de még mindig élének él bennem az érzés. Órákig sírtam. Nagyon féltettem a papám. És ez a dolog ma is előbújt belőlem.

Megálltam és csak néztem, ahogy zuhan az a férfi és fel sem fogtam mi történik. Csak akkor, amikor egy nő mellettem felsikoltott. Akkor jutott el a tudatomig, hogy egy borzalmas haláleset szemtanúja vagyok. Én bolond nem fordultam, amikor a férfi elérte a földet. Pont úgy esett szerencsétlen, hogy félig egy kocsira és onnan az aszfaltra.

Több dolgot láttam, mint amennyit kellett volna. És inkább nem részletezném…

Nap végre fél Erzsébet erről beszélt. Kiderült, hogy 87 éves férfiről volt szó, akinek többször volt agyvérzése. Többször próbálkozott már öngyilkossággal és ki tudja, hogy most csak ijesztgetni akarta az embereket és csak megcsúszott vagy most komolyan gondolta.

Ezt már nem tudjuk meg…

Annyi idős volt, mint a papám, aki nagyon sokat jelent nekem. És amikor meghalt a bácsi, rögtön a papám jutott az eszembe, hogy nem tudnám elviselni, ha többé nem lenne. Tudom, hogy ez az élet rendje, de akkor is egy életről van szó.

Borzaszót hangulatba kerültem. Alig bírtam megmozdulni és csak nagy nehezen vettem rá magam, hogy elinduljak a megállóba. Egy férfi hívta a mentőket és gondoltam nem növelem a nézelődök táborát. A megállóban egy kislány sírt, mert látta a holttestet és az anyja vigasztalta. Próbáltam nem sírni. A könny szúrta a szemem, de próbáltam nem gondolni rá. Beraktam a kedvenc számom és a klippet próbáltam felidézni. Ez működött is. Egészen addig, ameddig a Nagykőrösin nem találkoztam az osztály társammal. Mikor megláttam, hogy jön felé, nem bírtam visszafogni magam, muszáj volt kiadnom magamból. Engedte, hogy átöleljem, ami ritkaság. Nagyon jól esett, hogy megnyugtatott. Mikor beértem a suliba, akárhogy is próbáltam figyelni a külvilágra, lassan visszakúszott a fejembe a kép, amikor a bácsi meghalt.

Három embernek mondtam el a suliból.

Az osztálytársamnak, aki megvigasztalt: Őt is megrázta, de erősebb, mint én és próbált beszéltetni más témákról.

A legjobb barátnőmnek: Nagyon imádom, mert hatalmas szíve van. Rögtön felmérte a helyzet súlyosságát és együtt szomorkodtunk utána. Vele mindent meg tudok beszélni és nem akad ki, ha elmondom róla a véleményem. Remélem tudja, hogy csak azért mondom meg, mert inkább egy barát mondja meg és segítsen vele, minthogy mások bántsák miatta.

Utolsónak egy másik barátnőmnek mondtam el: Teljesen máshogy reagált, mint az előzőek. Nem rázta meg a dolog. Persze, ha egy hozzátartozójáról van szó és ha látta volna, amiket én láttam, lehet, hogy máshogy érezne. Tudom, hogy erős lány. És nem csak azért, mert egy fél mázsás lovat is képes visszafogni, hanem a jelleme szilárd. Tudja mit akar és sikeres is lesz. Ő is érték veszteségek, de igyekszik mindenhez pozitívan hozzáállni. Mindig nevet. Szó szerint mindig…

Szóval különbözőek vagyunk. Elmeséltem még a bratyómnak, Anyumnak és Apunak. Az utóbbi nyugtatót akart nekem adni, mert nem hisz bennem, hogy erős vagyok. „ Te mindig az én kislányom maradsz!” Nagyon nehéz Apunak, hogy felnőttem és meg akar óvni a rossz dolgoktól. De ez nem megoldás, különben nem ismerném a világ sötét oldalát.

Szerencsére a suliba a továbbtanulás lefoglalta minden időmet. Futottam ide-oda és nem gondoltam a bácsira. Akkor volt nehéz, amikor haza mentem. A járdát letakarították, de a ház és az út még mindig ott volt. És az emlékeimet sem lehet csak úgy kitörölni. Esküszöm, mikor elmentem a baleset helyszíne mellett, fázni kezdtem. Jól fel voltam öltözve, de mégis más volt. Visszatértek az emlékek és ugyan úgy remegni és fázni kezdtem.

Istenem, soha nem fogom elfelejteni ezt a balesetet. Este bebújtam az ágamban a pokrócom alá a kedvenc plüsszömmel és megnéztem a Híradót.

Nem adták le.

Biztos, hogy senki sem hívta ki őket. Talán nem is baj. Tényleg borzasztó volt.

Tegnap összeszólaltam a biztonsági őrrel. A lényeg annyi, hogy szükségem volt a Diákigazolványomra és körbekérdeztem pár embert, hogy nem látta-e esetleg. Erre a bizti boy ezt mondta: „Mit képzelek én magamról? Kinek képzelem maga, hogy itt megbolygatom az iskola rendjét? A legjobb lenne, ha csendben leülnék és várnék. „ Engem meg nem úgy neveltek, hogy csak várjak és majd más megoldja a problémákat. Legszívesebben beolvastam volna neki, hogy: „ Azok az emberek, akik várják, hogy a problémát mások oldják meg, na azokból lesznek a  biztonsági őrök.” De nem mondtam semmit, csak távozáskor: „ Nagyon szépen köszönöm a segítségét, a viszont látásra!” Persze egy cseppnyi iróni nem volt a hangomban, ááááá. Nagyon fel tud bosszantani a tehetetlenség és a nem akarás.

Szóval a lényeg, hogy a hetem az érekes volt… Rendesen kaptam jó és rossz élményeket is. Remélem, hogy ezektől csak erősödni fogok.

Köszönöm, hogy vannak barátaim, akik ott vannak, ha segítségre van szükségem. Ígérem, ha neke gondjuk van, azonnal ugrok és megoldjuk őket.

Rettegjetek gondok. Jövök! : )

( Nem szoktam lelkizni és most az írás sem jött össze. Ennél összeszedetebben szoktam írni, de remélem érthető. )